#109

Felemelsz, aztán a földhöz vágsz.. sohasem vagyok biztos az érzéseimben, mikor velem vagy. Őszintén megnyíltam előtted, de nem tudom miért, hisz te sohasem mondod ki igazán, ami a fejedben jár.. és ez olyan, mintha törött üvegen járnék: tudni akarom, de nem akarom megkérdezni.. Magadhoz engedtél, de néha a szemeid olyan üresek, hogy belül megfagyok tőle.

#108

Biztos ismeritek, amikor látszólag minden rendben, de mégsem érzed az elégedettséget, a teljességet, valamire vársz, hogy megtörténjen, de csak peregnek a napok, és azt sem tudod, mi az. Telnek a napjaid, de nem éled az életed úgy igazán. Egy kicsit sajnálod magad a korod miatt, mert már egy rakás dologról lemaradtál, és ezek a lehetőségek soha nem jönnek már vissza. Sajnálod az elmúlt évek jó dolgait, és vágyakozva gondolsz vissza rájuk, mint régi szép időkre.

#107

 Megváltoztál.. de nem kinézetre vagy valami ha ilyesmire gondolsz. Fura lettél. Csendes. Néha ha nem nézek körbe észre se veszem ha ott vagy, pedig ez soha nem volt így. Pedig te voltál mindig az akire "felnéztem". egyszerűen csodáltalak. az egész életed, az egész éned. Ahogyan a legnagyobb szarban is csak mosolyogni tudtál, ahogyan mindent megoldottál. És már nem vagy az. Nem vagy olyan mint rég.

ez elég rendesen sziven ütött.. mert elgondolkoztam rajta, és igazad van Vera. kicsúsznak a dolgok a kezem közül, az a régi vidám, bohókás lány a nyár folyamán meghalt. eltemettem. könnyek közepette váltam meg tőle, nehezen. ezt az egészet egy embernek köszönhetem. egyetlen egynek. akiről azt hittem, hogy jó hatással lesz rám, szeretni fog, boldog leszek vele. ehelyett jöttek az egyre nagyobb gondok, és én tűrtem szótlanul. halmozódtak a problémák, és már elhatalmasodott az a sok kellemetlenség. nem akartam, hogy ez legyen a vége. szerettem. mindennél jobban, az életemet adtam volna érte. de ez elszakadt. 

március elején értük el azt, hogy végleg vége, értelme nincs, nem folytatjuk tovább. boldog voltam, megkönnyebbültem, hogy megszabadultam egy "tehertől". jött egy másik ember, akit sokkal jobban szerethetek, aki nem csak egy héten egyszer kérdezi meg, hogy: "hé te hülye, élsz még egyáltalán?!" és nekem erre van szükségem nem arra vágyom, és akkor sem arra vágytam, hogy minden áldott délután velem legyen, mert az sem jó.

kijelenthetem. boldog vagyok. jó nélküle. köszönöm♥

#106

Komolyan mondom, nem hiszlek már el titeket. Nem bírjátok felfogni, hogy nem fogom kiteregetni a magánéletemet a fél világ előtt, és ha felkelek nem azzal kezdem rögtön, hogy elújságolom mindenkinek, hogy beszéltünk, találkoztunk stb. Attól, hogy nem olvadok el, ha meghallom a nevét, vagy meglátom, attól még nem utálom, nincs vele semmi bajom.. Szeretem, de nem tartozik az életem másokra.
Köszönöm!

#105

majd egyszer rájössz, hogy vele jártál volna a legjobban. majd egyszer rájössz hogy mindent megtett volna érted de te semmibe vetted. majd rájössz hogy nem érte meg játszani vele. majd egyszer rájössz hogy nem kellett volna átverned soha. mert egy idő után bele fog unni és akkor jössz rá h vele jártál volna a legjobban világon mert ő igazán szeretett mindig számíthattál rá és mindent meg tett volna érted..és mikor már ő fog semmibe venni téged akkor jössz rá hogy ő kellett volna neked de már nem kaphatod meg soha. szóval...cselekedj míg lehet

#104

Ez egy szerelmi történet, amin szerintem a világon mindenki átesett. Nincs olyan ember, akinek ne lett volna titkos szerelme..még az ovodásoknak is van.

 Olyan édes, amikor a kis gyerekek mesélnek a titkos szerelmükről, és ugy mutatják ki a másik félnek az érzelmeiket, hogy egy puszit nyomnak az arcukra, vagy éppen csak a kezüket fogják meg. Az ő szivük olyan tiszta és ártatlan... a szemükben ott van a huncutság, szeretet és akkora a szívük.. leirhatatlan.. igazán irigyelni valóak, mert ők nem a ruháról itélkeznek, hanem hogy milyen ember vagy :) olyan jó lenne visszatérni azokhoz az időkhöz, mikor nem vagy kitéve a nagy világnak, és még önmagadat mutathatod, nem kéne az érzéseidet elnyomni, mert tudod nem érhet csalódás... sőt azt se tudták mit jelent az a szó. De sajnos ebben a világban, őket is képesek elrontani... kegyetlenek azok, akik ezt teszik velük :( 

 Ezt azért irtam le, mert ha visszamehetnék az időbe, akkor rég megmondtam volna neki, hogy szeretem :$ de most, hogy gátlásaink vannak nem könnyü kimondani, sőt kimutatni se tudom nagyon, mert rá se merek nézni... de ha rá gondolok, mindig jobb napom lesz, ha csak láthatom vagy a gondolata, hogy végre meg pillanthatom, öröm tölt el.. talán ténleg ez a szerelem? Miért nincs olyan képességünk, mint a gondolatolvasás?

#103

felejtés.
hirtelen bevillant a gondolat tegnap este, és elgondolkoztam rajta, hogy el tudnálak-e felejteni? hogy fel tudnék-e kelni úgy, hogy nem gondolok rád?! hogy le tudnék-e úgy feküdni, hogy nem rád gondoltam egész nap?! nem .. veled keltem, veled voltam gondolatban egész nap, veled feküdtem, veled álmodtam. 
félek.. félek a felejtéstől.. félek a gondolattól. gyáva vagyok. el akarok menekülni a problémák elől. magam mögött szeretnék hagyni mindent. az emlékeket, az embereket, akik annyi fájdalmat okoztak (vagy AZ embert, aki annyi fájdalmat okozott) 
félek!

#102

kérlek! kérlek legyél itt velem.. hiányzol.. minden rossz most.. te mindig megértettél, mindig. még akkor is, amikor mindenki ellenem fordult, csak te maradtál ott nekem igazán. és annyi hibát elkövettünk, de helyre tudtuk volna hozni, ha mind a ketten akartuk volna.. de ez nem volt ilyen egyszerű. és komolyan mondom, nem tudok szeretlek-e még úgy igazán, de hiányzol... nagyon. hiányzik a szemed, az arcod, a jelenléted, az a mosoly, amit a szemeidben láttam, és amit talán meg sem érdemeltem néha.. 
nagyon sokat köszönhetek Neked, és nem tudom elhinni, hogy ennyi volt..

#101

eddig mindig azt mondtam mindenkinek, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, figyelembe se veszed, hogy élek, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, nem jelentett semmit, és hogy már minden irántad érzett szeretet eltűnt.. 
de.. tegnap este óta tudom, hogy ez nem így van. szeretlek, nagyon.. és sajnálom. sajnálok mindent, leírhatatlanul, kimondhatatlanul. de én hiába akarlak szeretni téged, ha te nem akarod, nem engeded. be akartam bizonyítani mindenáron, hogy ez más, mint az átlag. hogy te más vagy, mint a többi pasi.. de te nem hagyod. 
nem tudok mit tenni, nem tudom megváltoztatni a döntéseidet, nem tudok várni, nem tudok, és nem is akarok szenvedni... és legfőképp nem akarok felejteni.

miért?!

miért ilyen nehéz minden?! mindenki mindig csak az elvárásoknak próbál meg megfelelni, közben pedig elfeledkezünk saját magunkról.. mi értelme van ennek? ez bekövetkezett nálam is, elhagytam saját magamat. az életem romokban hever, és nem tudom összesöpörni azokat az apró szilánkokat. nem tudok felejteni, nem tudom elfelejteni, amit tett velem. 

:/

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá..., mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.

ELÉG!

Egyszerűen be vagy ijedve. 

• Rettegsz attól, hogy döntést kelljen hoznod. 
• Rettegsz a kötődéstől, és ezért van, hogy mi ketten nem haladunk sehová. 
• Elegem van abból, hogy a múltunkat használod fel arra, hogy érzelmileg zsarolj.

Kiderült, hogy mégsem olyan szerelmes belém, mint ahogy hittem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy tudom, hogy milyen, amikor olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és hogy ez hogy tud fájni belül, olyan helyeken, amikről nem is tudtál.

Bevallhatom azt, hogy szerelmes lettem. Csak egy bibi van benne, hogy ez az a bizonyos egy oldali szerelem, hogy az egyik fél szenved, a másik meg éli a "tökéletes" életét. Semmi kapcsolat nincs már köztünk, mintha nem is léteznénk egymásnak... nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle.. Hiányzik, nem tudom mi konkrétan, csak az egész lénye..Amikor megláttam felhötlenül nevetni, legszivesebben csak őt néztem volna egy folytában, de nem mertem, mert nem akarom, hogy megtudja, mit érzek iránta... még 1 csalódást nem élnék túl, ezért nem merem még elmondani se neki...és most ez a fal köztünk...elviselhetetlen. Szörnyű ez a fájdalom, ami szétfeszítí a belsőmet, és magamba fordulok, ha beszélek is róla, olyan jelentéktelennek tűnik akkor. DE NEM AZ!! Szeretem, és nem fogok, valaki mást keresni, mert ő nem elérhető. Talán ha nagy az akaraterőm, akkor sikerülhet, ujra egyenesbe hozni ezt..remélem...