Ültem a szobámban ,a fehér falat bámultam...de nekem színes volt. Az elmúlt napok történése pergett le előttem mint egy film.
Szeretlek, veled akarok maradni, imádlak, hagyj békén, ennyi volt. Mind elhangzott a kis filmemben.

Komolyan mondom , hogy Oscart kaptam volna ezért, olyan színes volt és szomorú. De nekem nem kellet se történet ...se semmi. Csak te, mégis vége. A nem létező díjamat amit a vörösszönyegen nyertem eldobtam volna csak , hogy azt mond sajnálod. Elképzeltem , ahogy előttem állsz és könyörögsz. De pont annyira volt valós mind a képzeletbeli mozgóképem...
De furcsa módon...nem fájt annyira mind amikor először összetörték a szívem, mikor először ott hagytak egyedül, magányosan. Pedig te anyait-apait beleadtál, hogy összetörj.
Csodálkoztál mikor egy könnycsepp nélkül, kiabálás nélkül elsétáltam?...Azt hiszem tudom miért van ez így...és neked is tudnod kell:nem tudsz összetörni egy összetört szívet....